Háziorvosnál 7-8 éve nem voltam a félelem miatt

Antónia története   

Rengeteg történetem van, és ezek a kényszerített előbújások minden alkalommal felesleges idegességet okoznak. 

A bankban a személyes készpénzfelvétel nagyon nehezen ment, leszidtak, az aláírásmintában sem használhattam az Antónia nevet, kijött egy vezető is emiatt. 

Egy Telekomos ügyintézésnél azt hitték, a párom fizeti a számlákat és ezért én nem intézhettem ügyet a saját előfizetésemmel. Egy nemzetközi vonaton nem fogadta el a kalauz a jegyemet, mert a hivatalos névre szólt, ha pedig Antónia névre veszem a jegyet, akkor a személyivel nem egyezik. Hasonlóan két rossz lehetőség közül vagyok kénytelen választani akkor is ha garanciális terméket vásárolok és esetleg későbbi ügyintézésre kerül sor.

A postán magyarázkodnom kellett, hogy a saját személyim van nálam. Covid oltáskor a katonák a kórház előtt be sem akartak engedni, amikor megnézték a személyimet, majd amikor a váróban hangosan felolvasták a neveket és egyesével kellett átvenni az oltási igazolványokat, kb. 50 ember nevetett ki egyszerre.
A 2022-es országgyűlési választáson nem akartak engedni szavazni, azt hitték, csaló vagyok más igazolványával.

A hivatalos leveleket, emaileket is rossz címzéssel és megszólítással kapom, így elolvasni se szeretem. A reptéren is volt már vita a személyzet tagjai között, hogy engedjenek-e felszállni a gépre. Az igazolvány megújítása sem ment simán, egy transzfób kormányablakos ügyintézőnek köszönhetően. Az orvosi vizsgálatok is nehezek, háziorvosnál 7-8 éve nem voltam emiatt a félelem miatt. Mindez feleslegesen megalázó és lelkileg is borzasztóan megterhelő. 

Az önéletrajzomra a választott nevet írom, de rettegek leadáskor

Én még az orvosi tranzícióm elején járok, így hát nincs specifikus történetem. Csak mentális egészségről tudok beszélni.

Kb. 10 éves korom óta az egyetlen dolog, amit el tudtam képzelni az életemmel, az, hogy véget vetek neki. 16 éves korom környékén jöttem rá, hogy transzszexuális vagyok, és úgy ahogy tudtam, elkezdtem szociálisan tranzicionálni. Új név, öltözet, megfelelő hajviselet... Egyedül akkor tudom egyáltalán elképzelni, hogy éljek, amikor egy jövőbeli énről fantáziálok megfelelő testtel, névvel, társadalmi elvárásokkal (ezt nem tudom pontosan elmagyarázni, a lényeg, hogy valamilyen ”férfi/nő"). Barátokkal, vagy csak hétköznap egy olyan helyen, ahol nem ismernek régről (mert már nem látják rajtam, hogy transz vagyok) boldog vagyok. Látom a fényt az alagút végén. Az élet nem tűnik annyira taszítónak.

Az önéletrajzomra a választott nevet írom, de rettegek leadáskor. Próbálok disszociálni, amikor a családdal kell időt tölteni, de a rossz név hallatán vagy elönt a düh, vagy kerülget a sírógörcs. Amikor orvoshoz megyek és diktálni kell a nevet, próbálom kiüríteni az agyam és csak gyorsan mondani a nevet, amiről fejben emlékeztetem magam, hogy "nem az enyém, ez csak egy karakter".

Most 20 éves vagyok, szóval sosem volt lehetőségem nevet/nemet változtatni. Mindenhol kísért egy név, ami nem az enyém. Valahol tudom, hogy élni akarok önmagamként, de valahányszor kényszerítve vagyok a helytelen név használatára, visszajönnek a régi, gyerekkori gondolatok. Egyszerűbb megölnöm magam, mintsem küzdeni, várni, hogy talán az új kormány megvált-e. 

Nem segít, hogy a világ túlnyomó része pontosan ezt akarja tőlem, mint transz embertől.

Az önéletrajzom egy azonnali előbújás

30 éves vagyok. A 33. § miatt nem tudom megváltoztatni a nevemet, emiatt nagyon nehezen találok munkát, hiszen az önéletrajzba a születési nevemet kell írni. Így az önéletrajzom egy azonnali előbújás. 

Ha esetleg felvesznek, akkor az első munkanapommal jön csak igazán a neheze. Az új kollégáknak be kell mutatkozni – itt jön számukra az első sokk, mert férfit látnak, de női nevet kell mondanom, hiszen ez áll a papírjaimon. Majd jön a hova menjek öltözni vagy mosdóba kör. A legrosszabb élményem talán az volt, amikor egy gyárban dolgoztam és végighallgattam, ahogy ebédlőben az engem bámuló kollégák azt ecsetelik, hogy ha az ő gyerekük lennék, inkább agyon vertek volna, és hogy “ne menjetek közel hozzá, mert a buzik AIDS-esek, majd kirúgatjuk innen, hogy ne kapjunk el tőle semmit”.

Csak a baj van velem már az interjú első pillanatától 

Noel története  

Akárhányszor állásinterjúra, vagy orvoshoz megyek, mindig ott a szorongás, hogy elő kell bújnom transzként, és ez hátrányos helyzetbe juttathat. Az irataimban szereplő nevemet Noára változtattam, amiről nem mindenki tudja megmondani, hogy női név (férfiként élek), és csak megemlítem, hogy a Noel-t jobban szeretem. Általában ez nem kelt feltűnést, de ez is egy extra kör magyarázkodás. A megváltozott munkaképességű papíromon viszont még az irataimban szereplő nemem nevem van, és amikor felhívtam őket, azt mondták, soha nem hallottak még arról, hogy névváltoztatás miatt újra kellene nyomtatni.

Akárhányszor használni akarom, el kell magyaráznom mindent a munkáltatónak, aki láthatóan húzza a száját, hogy probléma lehet, hogy nem jó név van rajta, és csak a baj van velem már az interjú első pillanatától. Mindig mondogatják, hogy nem emiatt utasítják el a jelentkezésem, de végül mindig elutasítják. Mióta tesztoszteronon vagyok és egy átlagos férfinak néznek, sokkal békésebb az utcán sétálni. De az orvosnál és álláskereséskor soha nem tudok szimplán arra fókuszálni, ami miatt ott vagyok.

Transz emberként szinte bármilyen egészségügyi panaszod van, arra fogják, hogy transz vagy

Álmos története  

Álmos vagyok, 20 éves transz srác. Tavaly el kellett hagynom a szüleim lakását abuzív és transzfób bánásmód miatt, azóta magamat kell fenntartsam. Két éve vagyok hormonterápián és mindenki férfiként kezel, a barátaimtól kezdve az idegenekig az utcán, senki sem nézi ki belőlem, hogy valaha is nő lettem volna. 
Az iskolában is Álmosnak hívott minden tanár. Fiatalkorom óta tudom, hogy fiú vagyok. Ennek ellenére az irataimban még mindig ott áll a női név és nemi jelölő. Két éve nem voltam orvosnál, mert ismerem a magyar egészségügyet és félek, hogy milyen bánásmóddal szembesülnék. Ismerőseimtől horrorsztorikat hallok, hogy transz emberként szinte bármilyen egészségügyi panaszod van, azt automatikusan arra fogják, hogy transz vagy. Mindenáron megpróbálnak meggyőzni arról, hogy minden problémádért a tesztoszteron felelős. Legyen szó migrénről, fülfájásról vagy bármilyen más panaszról, szerintük vagy a hormonterápia az oka, vagy valójában nincs is valódi egészségügyi problémád: csak a transzságot, mint állítólagos mentális betegséget tartják a tünetek pszichoszomatikus kiváltójának.
A munkahelyemen is az okmányaimban szereplő nevemen hívnak, ami nemcsak megalázó, de diszkriminációnak is kitesz. Reptéren is sokszor okoz problémát az irataim és a kinézetem közti különbség.

„Hölgyem, ez nem a maga személyi igazolványa!"

Szofi története

Történt egy szép estén, hogy a húgommal vacsorázni mentünk autóval. Hazafelé egy rutin közúti ellenőrzés során megállított egy rendőr. Elkérte a személyi igazolványomat, amin a 33. § miatt csak férfi nem és név szerepelhet. A rendőr rám nézett, majd közölte velem: “Hölgyem, ez nem a maga személyi igazolványa.” Itt vette kezdetét egy negyedórás telefonálgatás, várakozás, gondolkodás, hogy ilyenkor mi is a teendő, így a végére inkább felvállaltam, hogy transznemű vagyok. Egy magasra húzott szemöldök után visszakaptam az igazolványom, majd utunkra bocsátott. Ha nem lenne a 33. §, ez az egész nem történik meg, csak egy 2 perces rutinellenőrzés lett volna.

„Tudom, hogy transz vagy, mert férfiadatok vannak itt, de hogy vannak ekkora melleid?"

Eszter története  

Egy átlagos 22 éves lány vagyok. Önfenntartó életet élek a bérlakásomban, dolgozom, egyetemen tanulok. Szabadidőmben sokat olvasok, horgolok, vagy a barátaimmal, párommal töltöm az időt. Néha sportolok, és a koncerteket, mozizást sem vetem meg. Látszólag egy teljesen átlagos, mindennapi életet élek, ugyanakkor van valami, ami miatt ez a látszat hamar, és nagyon könnyen szétfoszolhat. Transznemű nő vagyok. 

A születési nevem nem Eszter. Az orvosi tranzíciómat (átalakulásomat) 19 évesen kezdtem el, teljesen önerőből. Egész életemben tudtam, hogy más vagyok, 19 évesen orvosról-orvosra jártam, hogy megkaphassam a szükséges diagnózisokat, hivatalos dokumentumokat. Bár rákerült az orvosi véleményeimre, hogy a szakorvosnak, pszichiáternek, klinikai szakpszichológusnak nincs ellenvetése, sőt, támogatja a jogi nem- és névváltásomat, ezt kis hazánkban a 2020. május 29-én hatályba lépett 2020. évi XXX. törvény 33. §-a ellehetetleníti. A szóban forgó paragrafus tiltja a nem jogi elismerését, vagyis hogy egy transznemű ember kérhesse, hogy irataiban a nemi identitásának megfelelő nem és név szerepeljen. 

Amikor ezt 17 évesen meghallottam, napokig sírtam. 17 évesen, bár tudtam jól, hogy én nem akarok a születési nevem, nemem szerint élni, még nem voltam elég idős, hogy bármi hasonlót kérvényezhessek. Mikor eljutottam oda, hogy ezt megtegyem, már vasmarokkal tiltva volt ez az intézkedés számomra. Tehát jelenleg egy teljesen átlagos lány vagyok, férfi névvel, és férfi jelöléssel a személyi igazolványomon. Továbbá, minden egyes fontos iratomon, ami hozzám kapcsolódik. Lakcímkártya, adókártya, bankszámlaszám, iskolai végzettségek, nyelvvizsgáim. Fontos, elengedhetetlen dokumentumok.

Amikor megszereztem a szükséges papírokat, és elindultam az orvosi tranzíció útján hormonkezeléssel. Azt a "kiskaput" alkalmaztam a teljes megszégyenítés egy minimális elkerüléséhez, hogy felvettem egy "nőies férfinevet", amit senki sem ismer, és első hallásra, főleg úgy, hogy egy nő van a névhez társítva, arra asszociálnak, hogy ez egy női név. Viszont nem az. És ez egy egyszerű Google kereséssel kideríthető. Főleg, mivel egy ritka név, amit nem hall gyakran az ember, ezért eluralkodik rajta a kíváncsiság, és megnézi.

Mindenhol, ahol csak tudok, Eszterként mutatkozom be. Az emberek nem kérdőjelezik meg, elvégre egy teljesen hétköznapi lányt látnak maguk előtt. Viszont, a tény, hogy nem ez a nevem, borzalmasan korlátoz sok-sok helyen, és hatalmas rettegést vált ki belőlem, aminek elkerülése érdekében körülményes, kiskapus megoldásokra kényszerülök.

Minden egyes egyetemi órán gyomorgörccsel ülök be a padba. Ha lesz névsorolvasás, akkor egy férfinévre kell azt mondanom, hogy "Jelen!", mintha egyetértenék vele, hogy "Igen, ez az én nevem, így hívnak!". Pedig nem. Minden hivatalos emailt egy olyan névvel írok alá, ami nem az én nevem, csak egy menekülés a még nagyobb megaláztatás ellen. Itt is fennáll a lebukás veszélye, főleg egy olyan környezetben, mint az email, ahol nem tudnak arcot társítani az emberek a név mellé. Már egy olyan teljesen hétköznapi dologtól is verejtékezem, mint a személyi igazolvány odaadása a boltban, vagy a buszon, vonaton az ellenőrnek. Ha olyan alkalmazást, vagy szolgáltatást kell igénybe vennem, ahol személyi igazolvány számmal együtt kell megadni a nevemet, sokszor inkább igénybe sem veszem azt. Legyen az egy rendezvény, vagy szállásfoglalás egy nyaraláshoz.

Egy olyan szimpla dolog, mint a banki átutalás egy barátnak, vagy utalás fogadása egy baráttól is olyan, amit én nem vagyok hajlandó megtenni. Miért? Mert a bank írja, hogy ki a kezdeményezett, mi a neve. Az nem az én nevem. 

Nem egyszer fordult elő velem hivatalokban, hogy az ügyintéző egészen addig viselkedett velem természetesen, amíg meg nem látta az irataimat. Az egyik legdurvább, illetve legbecsmérlőbb eset akkor történt, amikor az igazolványomat elvéve az ügyintéző csak fel-le nézegetett, éreztem, hogy méreget a szemével. Egyszer csak rám nézett: „Tudom, hogy transz vagy, mert férfiadatok vannak itt, de hogy vannak ekkora melleid? Természetesnek tűnnek. HOGY?" Rettenetesen megalázva éreztem magam. Egy vadidegen, nálam majdnem háromszor olyan idős ember, ráadásul egy hivatali dolgozó az ügyintézésünk kellős közepén a mellemről kezd el kérdezni engem, szimplán azért, mert látta, hogy mi szerepel az igazolványomon. Ha az identitásomnak megfelelően női adatok szerepeltek volna rajta, bele sem gondolt volna az ügyintéző, hogy mi lehet a helyzet velem, és biztos, hogy nem kezdte volna el a mellkasomat firtatni, mintha valami érdekes kiállítás lennék, nem egy élő ember. Ott az emberi méltóságomtól teljesen megfosztva éreztem magam.  

A rettegés átszövi a mindennapjaim, valahányszor olyan helyzet közelébe kerülök, hogy a papírokon szereplő nevemet kell használnom, vagy megmutatnom egy dokumentumot, amin az szerepel. Mások számára teljesen átlagos, hétköznapi, mindennapi helyzetek. 

Mindez a 2020. május 29-én hatályba lépett a 2020. évi XXX. törvény 33.§-a miatt. A jogi nem- és névváltás teljes tilalma miatt.

Nagyon-nagyon sokáig a külföldre menekülést fontolgattam. Nagyon szeretem hazánkat, Magyarországot. Ezektől eltekintve csodálom országunkat, és a magyarokat. Fájó szívvel gondoltam arra a lehetőségre, hogy menekülnöm kellene a saját hazámból. Minden, őszintén, minden reményem a 2026. április 12-i országgyűlési választásokban, és a Tisza Pártban volt, és van is. Hiszem, hogy a Háttér Társaság segítségével engem is megillet egy tisztességes, rettegés és diszkrimináció nélküli élet ebben az országban.

Nagyon fontos lenne, hogy töröljék a 33-ast, mert máshogy nem tudnék nyugodtan orvosként dolgozni 

Egy évvel a 33. § előtt kezdtem a hormonterápiát, hamar eljutottam oda, hogy ne látszódjon rajtam, hogy transz vagyok. Az egyetemen is jól fogadták az évfolyamtársaim a dolgot, a vizsgákon sem volt gond. Viszont akkor sem engedélyezték már a nem jogi elismerését, így először szerettem volna felvenni egy nem ismert keresztnevet, amivel nem néznek majd ki talán a leendő munkahelyemen. A névváltoztatás megtörtént, de mivel fél évem volt az államvizsgáig, nem foglalkoztam a kérelem beadásával, mondván majd az egyetem után, hiszen úgysem fogadják el. Sajnos jött a 33. §, így lecsúsztam az egészről. Frissen végzett orvosként a COVID járvány alatt nem nagyon volt mit tenni, el kellett kezdenem munkát keresni, a külföldre költözés pedig családi okok miatt nem jött szóba. Azt a stratégiát választottam, hogy ha jól zajlik az interjú, csak akkor mondom el, hogy gond van az irataimmal, ha fel akarnak venni, hogy ne ez alapján ítéljenek meg. 

Jelentkeztem egy helyre, ahol az osztályvezető főorvos egyszerre nagyon elítélte a létezésemet, és jó keresztényhez méltóan szeretett is volna segíteni. A közbenjárásával felvett a kórház, de kikötötte, hogy én ezzel a viselkedésemmel nem vagyok jobb másoknál, nem fogok előnyhöz jutni, húzzam meg magam, tilos erről bárkivel beszélnem. 

Az persze rendben volt, hogy a kollégáim egy része a kormánypropaganda miatt megjelent transzfób könyvet olvasták az orrom előtt és beszélték ki. Ez és egyéb okok miatt pár év után felmondtam, jelentkeztem egy olyan intézménybe, amiről tudtam, hogy az érdeklődési területemhez nagyon passzol. Ezt az intézményt pont az irataim miatt kerültem, mert a jövőben ezen a területen szerettem volna elhelyezkedni, s nem akartam kockáztatni, hogy a papírjaim miatt soha ne vegyenek fel oda (egy ilyen kórház van az egész országban). De végül hirtelen lelkesedésből beadtam az önéletrajzomat. 

Kár volt. Az interjú és próbanap végén vártak volna, de mikor megtudta az osztályvezető, hogy transz vagyok, akkor türelmi időt kért, majd telefonon elmondta, hogy túl sok ott a férfi, hipermaszkulin a szakma, úgyis kitudódik, bomlasztanám ezáltal a közösséget, s sajnos ezzel az egésszel ő nem is ért egyet, a vezetőség sem (hozzátenném, hogy melegek és leszbikusok szép számmal dolgoznak ott). Egy e-mailben elmagyaráztam neki írásban is, mi az a transzneműség és miért nem oké az, amit csinált, megköszönte a reagálást, de ennyiben maradtunk. 

Két másik kórházba jelentkeztem ezután, az egyikben megbízott osztályvezető volt, aki nem akarta vállalni a továbbiakban a munkát, ott csak a HR-nek mondtam el, normálisak voltak, titoktartást ígértek, így gond nélkül felvettek volna, de végül nem azt a kórházat választottam, hanem amelyiknek az osztályvezetője elfogadónak bizonyult. Sajnos ott is rendszeresek a “ki minek érzi magát, a mai világban sosem tudni” “viccek”, de még talán vállalható mennyiségben. Szakmailag viszont nem volt jó döntés a munkahelyváltás, és sajnos a belpolitikai dolgok miatt sokan fel is mondtak, így rengeteg plusz munka szakadt a nyakunkba, egy ponton én is a felmondást fontolgattam, és néha fontolgatom még most is. 

De nem szeretnék még több kórházban így bemutatkozni. Pletykaszinten biztosan sokan tudnak rólam, de ha meglennének az irataim, akkor nem hiszem, hogy érne ilyen szintű diszkrimináció, az egészségügyben amúgy is mindenkiről mindent pletykálnak sajnos. Lassan szakvizsgázom is, és az, hogy ott is iratokat kell majd mutatnom, még egy plusz stresszfaktor ebben az amúgy is kifejezetten stresszes időszakban. Nagyon fontos lenne számomra, hogy töröljék a 33. §-t, mert más módon nem hiszem, hogy nyugodtan tudnék orvosként dolgozni Magyarországon. Végezetül hozzátenném, hogy nem én vagyok az egyetlen transznemű orvos az országban, sokakról nem tudják, hogy azok, mert megvannak a papírjaik, sokan pedig pont a 33. § miatt az egyetem után külföldre költöztek. Nem egy egyedi eset vagyok: bár a transz emberek nincsenek sokan, de mindenféle munkakörben megtalálhatók, a munkájukat pedig ugyanúgy el tudják látni, mint a cisznemű munkatársaik. A 33. § törlése csak segítene az érintetteknek, hogy ténylegesen ki tudják magukból hozni a legtöbbet.

Nem én kaptam a saját diplomámat, hanem valaki, akit nem is ismerek 

Valentin története  

21 éves transznemű férfi vagyok. Egészen kiskorom óta tudtam, éreztem, hogy fiú vagyok, még azelőtt, hogy azt szavakkal is meg tudtam volna fogalmazni. 

Amikor 2020-ban elfogadták a 33. §-t, 16 éves voltam. Már sok évvel előtte terveztem nevet változtatni a 18. születésnapomon, de ezek után ezt nem tudtam megvalósítani. Megmaradt a régi lánynév, amelyet születésemkor aggattak rám, minden okmányomon, papíromon, minden beszélgetésben. Úgy éreztem, összetört bennem valami, amit még azóta sem tudtam teljesen összeragasztani.

Pár napja diplomáztam le. A diplomaosztón a régi nevemmel hívtak fel a színpadra. A dékán mosolyogva gratulált, miközben kezet ráztunk, és a régi nevemen szólított. Mikor kinyitottam a diplomám és megláttam benne a volt nevemet, úgy éreztem, elsírom magamat a terem közepén, több száz ember előtt. A szavak, a papírok nem nekem szóltak. Nem én kaptam a saját diplomámat, hanem valaki, akit nem is ismerek. Valaki más kapta meg az elismerést, az elfogadást és a szeretetet, ami ezért járt. Borzasztó érzés volt.

Félek attól, hogy ez örökre így marad, hogy soha, semmi sem lesz igazán az enyém. Hogy attól a perctől amikor megszülettem, addig a percig amíg meghalok, el kell tűrnöm, hogy nekem nem jár az az emberség, az a tisztelet, az a megbecsülés, hogy a saját nevemen szólítsanak. Félek, hogy mikor öregkoromban visszaemlékezek az életemre, úgy fogom érezni, hogy nem éltem azt, hanem csak próbáltam túlélni.

Minden olyan helyzet stresszt okoz, amikor igazolnom kell magam

A 33. § miatt a hivatalos irataimban szereplő név és nem nem egyezik azzal, aki vagyok. Emiatt szinte minden olyan helyzet stresszt okoz, amikor igazolnom kell magam, például ügyintézéskor, egészségügyi ellátás során, állásinterjún stb... Újra és újra magyarázkodnom kell, gyakran értetlenkedéssel, kellemetlen kérdésekkel vagy megalázó megjegyzésekkel találkozom, ami nagyon megnehezíti az életemet.

Ez nem csupán kényelmetlenség. Folyamatos szorongást jelent, mert soha nem tudhatom, mikor kerülök újra olyan helyzetbe, ahol a személyazonosságomat megkérdőjelezik. Ahelyett, hogy a munkámra, a tanulmányaimra vagy a mindennapi életemre koncentrálhatnék, rendszeresen attól kell tartanom, hogy egy egyszerű ügyintézés megalázó élménnyé válik.

Úgy gondolom hogy mindenkinek joga van ahhoz, hogy a hivatalos iratai a valós identitását tükrözzék. A 33. § ezt a lehetőséget elveszi, és felesleges szenvedést okoz olyan embereknek, akik csak méltósággal és biztonságban szeretnének élni.

Szeretném felvenni a vőlegényem vezetéknevét „-né” végződéssel  

Van egy élettársam, egy transz férfi. Van egy gyermekünk, egy 2 éves kislány. Szeretnénk végre összeházasodni. Szeretnénk, hogy normális férfi keresztnévvel élhessen a vőlegényem, és én szeretném felvenni a vezetéknevét „-né” végződéssel. Olyan sok ez?

Nem a kortársaimhoz képest érzem magam lemaradva, hanem ahhoz az emberhez képest, aki lehettem volna

Ott vannak a mindennapi megalázó helyzetek. Amikor az orvos a váróban egy női nevet kiált, miközben mindenki egy férfit lát. Amikor a kalauz percekig vizsgálja a diákigazolványomat. Amikor albérletet keresek, és már az első üzenetben el kell mondanom egy teljesen idegen embernek, hogy bár férfiként élek, a papírjaimon még mindig női név szerepel. Vagy amikor egy egyszerű nyeremény átvételekor is azon kell aggódnom, elhiszik-e, hogy valóban én vagyok.

De a legnagyobb kárt nem ezek okozták. Hanem az, hogy ez a törvény megtanított félni. Ez a törvény lassan elhitette velem: nekem ennyi jár. Hogy örüljek annak, ami van, ne akarjak többet, mert úgyis falakba ütközöm. Nem azért, mert ne lettem volna rá képes, hanem mert sosem tudhattam, ki lesz elfogadó, és ki az, aki egy név vagy egy személyi miatt már az első pillanatban elutasít. Ez a bizonytalanság állandó szorongássá vált.

Egyszerű családból származom, keményen tanultam, két képzést elvégeztem, az egyetem mellett végig dolgoztam, és ma is stabil munkahelyem van. Mégis úgy érzem, sosem tudtam igazán kibontakozni. Pedig képes lettem volna rá, de ez a törvény folyamatosan emlékeztetett arra, hogy számomra mindig lesz egy láthatatlan plafon. 28 éves vagyok. Nem a kortársaimhoz képest érzem magam lemaradva, hanem ahhoz az emberhez képest, aki lehettem volna, ha az állam nem kényszerít arra, hogy minden egyes nap egy olyan személyazonosságot bizonygassak, ami nem én vagyok.

Szellemként éltem át a gimis éveimet

16 éves voltam, amikor transzneműként előbújtam, pontosan ugyanakkor, amikor ezt a törvényt meghozták. A létezésem az állítólagos hazám általi legális megtagadása eszméletlen mértékű identitás-zavarodáshoz vezetett, amit idővel csak alkohol és nikotin használatával tudtam kibírni. Szellemként éltem át a gimis éveimet, most 22 éves vagyok, és egyre lehetetlenebbnek érzem visszafojtani a gyűlöletemet az állam felé. Az egész életem előttem állna, de a munkakeresést ellehetetleníti, hogy az arcom és az öltözködésem nem egyezik a nevemmel. Ha magamba nézek, már semmilyen optimizmus, remény vagy a társadalmunkkal szembeni jó gondolat nem maradt bennem. Bár engem cserbenhagyott, amikor szükségem lett volna rá, azt remélem, hogy a jövőben másoknak könnyebb utat fog biztosítani Magyarország.

A „Viszlát uram!" köszönés kíséretében megsemmisülve távoztam

Az én történetem tulajdonképpen csak egy apróság, napi szinten estek meg egy időben velem hasonlók. Ez abból a szempontból volt kiemelkedő, hogy aznap este néztem utána a jogi nem- és névváltoztatás folyamatának, ami után fél évvel ez meg is történt (ez még a 33. § előtt történt). Tesco pénztár, akkoriban még nem érintős meg telefonos, hanem a klasszikus "lehúzós" kártyás fizetés volt a norma, odaadtam a kártyám a pénztárosnak, aki forgatta, nézegette egy darabig, majd közölte, hogy nem fogadhatja el, mert férfinév szerepel rajta. Így evidens, hogy nem az enyém (akkor már jó ideje nőként éltem). Odalépett a  biztonsági őr is, végül elővettem a személyi igazolványomat (mindeközben a sor türelmetlenül és "zsiráfnyakkal" figyelte az eseményeket), ami után már elfogadták a bankkártyát. Végül a "Viszlát uram!" köszönés kíséretében megsemmisülve távoztam.