Virág története
Virág vagyok, 21 éves transznemű nő. Budapesten születtem és Csepelen nőttem fel. Nagyon sok nehézséget okoz a mindennapjaimban, hogy nem a saját nevemet használhatom, hanem azt, amit születésemkor kaptam. Mindenféle elkerülő utakat kell használnom, hogy mások ne tudják meg a hivatalos nevem. Például utalásos fizetésnél, szerződés aláírásakor, lakáskeresésnél.
Olyan is előfordult, hogy állásinterjún kerültem megalázó helyzetbe, mert fel kellett fednem, hogy transznemű vagyok. Több alkalommal is zaklatás áldozata voltam.
Az egyik legfájdalmasabb, amikor egy férfi az utcán figyelt rám, várt rám, majd követett. Így hívtam a rendőrséget, mert veszélyben éreztem magam. A rendőrök segítség helyett azt mondták: „Miért erőszakolnának meg, hiszen férfihangom van.”
Háziorvosnál 7-8 éve nem voltam a félelem miatt
Antónia története
Rengeteg történetem van, és ezek a kényszerített előbújások minden alkalommal felesleges idegességet okoznak.
A bankban a személyes készpénzfelvétel nagyon nehezen ment, leszidtak, az aláírásmintában sem használhattam az Antónia nevet, kijött egy vezető is emiatt.
Egy Telekomos ügyintézésnél azt hitték, a párom fizeti a számlákat és ezért én nem intézhettem ügyet a saját előfizetésemmel. Egy nemzetközi vonaton nem fogadta el a kalauz a jegyemet, mert a hivatalos névre szólt, ha pedig Antónia névre veszem a jegyet, akkor a személyivel nem egyezik. Hasonlóan két rossz lehetőség közül vagyok kénytelen választani akkor is ha garanciális terméket vásárolok és esetleg későbbi ügyintézésre kerül sor.
A postán magyarázkodnom kellett, hogy a saját személyim van nálam. Covid oltáskor a katonák a kórház előtt be sem akartak engedni, amikor megnézték a személyimet, majd amikor a váróban hangosan felolvasták a neveket és egyesével kellett átvenni az oltási igazolványokat, kb. 50 ember nevetett ki egyszerre.
A 2022-es országgyűlési választáson nem akartak engedni szavazni, azt hitték, csaló vagyok más igazolványával.
A hivatalos leveleket, emaileket is rossz címzéssel és megszólítással kapom, így elolvasni se szeretem. A reptéren is volt már vita a személyzet tagjai között, hogy engedjenek-e felszállni a gépre. Az igazolvány megújítása sem ment simán, egy transzfób kormányablakos ügyintézőnek köszönhetően. Az orvosi vizsgálatok is nehezek, háziorvosnál 7-8 éve nem voltam emiatt a félelem miatt. Mindez feleslegesen megalázó és lelkileg is borzasztóan megterhelő.
Nem is személyként kezeltek, hanem tárgyként, „ez”-ként hivatkozva rám
Balázs története
Valahányszor postára, bankba vagy ügyintézésre megyek, és fel kell mutatnom a személyi igazolványomat. Elkerülhetetlen, hogy ne kelljen „előbújnom”, és idegeneknek elmondanom, hogy transznemű vagyok. Ilyenkor csak az idegenek jóindulatára számíthatok. Többször előfordult, hogy telefonos ügyintézés során megtagadták az ügyintézést, mert nem tudták eldönteni, hogy valóban én vagyok-e én. Lakásbérlésnél, szállásfoglalásnál vagy autóvásárlásnál szintén szükség van személyes adatokra, így szándékosan fel kell fednem magam. Ezek csupa olyan hétköznapi példák, amelyeket nem tapasztal meg az, aki nem transznemű.
Amikor orvosi ellátásra szorulok, a kórházban folyton megsértik az emberi méltóságomat. Minden alkalommal a születési nevemet kiabálják hangosan a váróban, ami rendkívül kellemetlen. A külsőm egyértelműen férfias, ezért az ápolók gyakran összezavarodnak: férfiként látják a beteget, de a papírjaim mást mutatnak. Előfordult, hogy megtagadták a vérvételt, mert nem értették, miért nőként szerepelek. Egy sürgősségi műtétnél folyamatosan nőként hivatkoztak rám holott férfi vagyok, és megjegyzéseket tettek, hogy „ez egy nő”. Nem is személyként kezeltek, hanem tárgyként, „ez”-ként hivatkozva rám. Végül férfi kórterembe helyeztek, de minden alkalommal, amikor egy nővér bejött, féltem az újabb megaláztatástól. Inkább lemondanék az orvosi ellátásról, még akkor is, ha ez veszélyezteti az egészségemet. Képzeld el, hogy beteg vagy, segítségre van szükséged, mégsem mersz orvoshoz fordulni a bánásmód miatt.
Gyakran még állásinterjúra sem jutok el. 2022 óta voltam munkanélküli. Nagyon nehezen kaptam munkát, mert a nemi identitásomat nem ismerik el. Sok vállalat eltávolította a nemi identitáson alapuló diszkrimináció tilalmát a szabályzatából. Szerettem volna jogosítványt szerezni, de a nem jogi elismerésének hiánya miatt ezt elvetettem. Egyetemre is szerettem volna menni, de a gyűlölet ezt is megakadályozta. A magyar kormány tönkretette az életemet és sok más emberét is, és időről időre még nehezebbé teszi. A mindennapjaimat szorongás, stressz és kilátástalanság jellemzi. Ezek az intézkedések súlyosan hatottak a mentális egészségemre.
Ha valakinek nincs lehetősége külföldre költözni, és az LMBTQ+ közösséghez tartozik, üldöztetéssel és megélhetési válsággal kell szembenéznie. Többször voltam az öngyilkosság szélén, és ismertem olyan transz embereket, akik a transzfób törvények miatt vetettek véget az életüknek. Az európai „szabad mozgás” nem jelent automatikusan biztonságot. Sajnos a magyar okmányainkat külföldön is használnunk kell az azonosításhoz. Természetesen kétszer is próbáltam kérvényezni a nemi jelölőm megváltoztatását, annak ellenére, hogy tudtam, hogy tiltott – azonnal elutasították a jelenlegi törvényekre hivatkozva.
Az önéletrajzomra a választott nevet írom, de rettegek leadáskor
Én még az orvosi tranzícióm elején járok, így hát nincs specifikus történetem. Csak mentális egészségről tudok beszélni.
Kb. 10 éves korom óta az egyetlen dolog, amit el tudtam képzelni az életemmel, az, hogy véget vetek neki. 16 éves korom környékén jöttem rá, hogy transzszexuális vagyok, és úgy ahogy tudtam, elkezdtem szociálisan tranzicionálni. Új név, öltözet, megfelelő hajviselet... Egyedül akkor tudom egyáltalán elképzelni, hogy éljek, amikor egy jövőbeli énről fantáziálok megfelelő testtel, névvel, társadalmi elvárásokkal (ezt nem tudom pontosan elmagyarázni, a lényeg, hogy valamilyen ”férfi/nő"). Barátokkal, vagy csak hétköznap egy olyan helyen, ahol nem ismernek régről (mert már nem látják rajtam, hogy transz vagyok) boldog vagyok. Látom a fényt az alagút végén. Az élet nem tűnik annyira taszítónak.
Az önéletrajzomra a választott nevet írom, de rettegek leadáskor. Próbálok disszociálni, amikor a családdal kell időt tölteni, de a rossz név hallatán vagy elönt a düh, vagy kerülget a sírógörcs. Amikor orvoshoz megyek és diktálni kell a nevet, próbálom kiüríteni az agyam és csak gyorsan mondani a nevet, amiről fejben emlékeztetem magam, hogy "nem az enyém, ez csak egy karakter".
Most 20 éves vagyok, szóval sosem volt lehetőségem nevet/nemet változtatni. Mindenhol kísért egy név, ami nem az enyém. Valahol tudom, hogy élni akarok önmagamként, de valahányszor kényszerítve vagyok a helytelen név használatára, visszajönnek a régi, gyerekkori gondolatok. Egyszerűbb megölnöm magam, mintsem küzdeni, várni, hogy talán az új kormány megvált-e.
Nem segít, hogy a világ túlnyomó része pontosan ezt akarja tőlem, mint transz embertől.
Gabrielle és Vanda története
Gabi: Gábor Gabrielle vagyok, 52 éves vak transz nő, több mint 30 évet dolgoztam a Kaposi Mór Oktatókórháznál, mint gyógymasszőr és mechanoterapeuta.
Vanda: Rátai Vanda vagyok, 53 éves transz nő, Budapesten élek és szoftverfejlesztőként dolgozom.
Gabi: A 33. §-t személy szerint nagyon felháborítónak tartom, ugyanis ez egy 18 éven keresztül működő rendszernek a semmibevétele és törvénytelen módon való felfüggesztéséről szólt az előző kormányzat részéről.
Vanda: A 33. § engem, mint Vandát, gyakorlatilag semmivé tesz.
Gabi: Számomra az, hogy az irataim nem a valós személyiségemet tükrözik, nagyon sok problémát okoz, főleg ha hivatalokban ügyet kell intéznem, hiszen vakként sokkal inkább ki vagyok szolgáltatva mások jóindulatának, és szükségem van a segítségükre, és ebből már volt is párszor konfliktusom.
Vanda: A mindennapi életben folyamatosan arra kényszerülök, hogy transzként előbújjak, és olyan dolgokat osszak meg idegenekkel, amelyeket nem akarok.
Gabi: 33 évet dolgoztam az egészségügyben, mint gyógymasszőr, hozzájárulva jelentős mértékben más emberek gyógyulásához. Úgy érzem, megérdemlem, hogy az állam méltósággal bánjon velem, és az irataim azt a nőt tükrözzék, aki vagyok.
Az önéletrajzom egy azonnali előbújás
30 éves vagyok. A 33. § miatt nem tudom megváltoztatni a nevemet, emiatt nagyon nehezen találok munkát, hiszen az önéletrajzba a születési nevemet kell írni. Így az önéletrajzom egy azonnali előbújás.
Ha esetleg felvesznek, akkor az első munkanapommal jön csak igazán a neheze. Az új kollégáknak be kell mutatkozni – itt jön számukra az első sokk, mert férfit látnak, de női nevet kell mondanom, hiszen ez áll a papírjaimon. Majd jön a hova menjek öltözni vagy mosdóba kör. A legrosszabb élményem talán az volt, amikor egy gyárban dolgoztam és végighallgattam, ahogy ebédlőben az engem bámuló kollégák azt ecsetelik, hogy ha az ő gyerekük lennék, inkább agyon vertek volna, és hogy “ne menjetek közel hozzá, mert a buzik AIDS-esek, majd kirúgatjuk innen, hogy ne kapjunk el tőle semmit”.
Ábel története
Ábel vagyok, 21 éves, Dunakeszin lakom, és jövőre tervezem elkezdeni az egyetemet.
A 33. § teljesen tönkreteszi az életemet. Évekig alig mertem elhagyni a
házam, bántottam magam, elszigeteltem magam a külvilágtól, majdnem az életem is ráment. Érettségi után nem voltam képes egyetemre járni, mert nem voltam képes elviselni azt a tudatot, hogy majd a hamis nememmel és nevemmel kell bejárjak, hogy az emberek kedvességén múljon, hogy normálisan telhetnek-e a napjaim. Régen szerettem utazni, de az irataimban szereplő nem és név ebben is meggátol. Míg mások a magasságtól félnek, én attól, hogy milyen lesz találkozni a határőrrel. Az olyan apróságoknak tűnő dolgokban is hátráltat, hogy a kutyáimnak nem lehetek én a gazdája, mert nem vehetem őket az igazi nevemre. Míg mások megtehetik, hogy nem osztják meg a legérzékenyebb egészségügyi adataikat, én szinte minden nap kötelezve vagyok arra, hogy megtegyem.
Csak a baj van velem már az interjú első pillanatától
Noel története
Akárhányszor állásinterjúra, vagy orvoshoz megyek, mindig ott a szorongás, hogy elő kell bújnom transzként, és ez hátrányos helyzetbe juttathat. Az irataimban szereplő nevemet Noára változtattam, amiről nem mindenki tudja megmondani, hogy női név (férfiként élek), és csak megemlítem, hogy a Noel-t jobban szeretem. Általában ez nem kelt feltűnést, de ez is egy extra kör magyarázkodás. A megváltozott munkaképességű papíromon viszont még az irataimban szereplő nemem nevem van, és amikor felhívtam őket, azt mondták, soha nem hallottak még arról, hogy névváltoztatás miatt újra kellene nyomtatni.
Akárhányszor használni akarom, el kell magyaráznom mindent a munkáltatónak, aki láthatóan húzza a száját, hogy probléma lehet, hogy nem jó név van rajta, és csak a baj van velem már az interjú első pillanatától. Mindig mondogatják, hogy nem emiatt utasítják el a jelentkezésem, de végül mindig elutasítják. Mióta tesztoszteronon vagyok és egy átlagos férfinak néznek, sokkal békésebb az utcán sétálni. De az orvosnál és álláskereséskor soha nem tudok szimplán arra fókuszálni, ami miatt ott vagyok.
Az ellenőr rendőrt hívott, okirathamisítás gyanúja miatt
Amikor még nem volt jogosítványom, egy vasúti ellenőrzés során az ellenőr elkérte a bérletemet és a diákigazolványomat. A külsőm miatt nem hitték el, hogy valóban az enyém a diákigazolvány, mivel nőies megjelenésem volt, miközben az igazolványon férfi nem és név szerepelt.
Az ellenőr végül rendőrt hívott, okirathamisítás gyanúja miatt. Számomra ez egy nagyon kellemetlen és megalázó helyzet volt, hiszen tudtam, hogy semmilyen szabálytalanságot nem követtem el.
Szerencsére a kiérkező rendőrök között volt egy, akit ismertem, és aki megerősítette a személyazonosságomat. Ennek köszönhetően gyorsan tisztázódott a félreértés, és végül nem lett további következménye az ügynek.
Levente története
Levente vagyok, 26 éves képgrafikus hallgató. Debrecenben születtem és nőttem fel.
A 33. § döbbentett rá arra, hogy transznemű vagyok. Azáltal, hogy elvett egy lehetőséget, amiről addig nem is tudtam, hogy létezik. A szabadságot, hogy megválaszthassam, ki vagyok.
Nem lehet megszokni, hogy minden idegennek az irataimmal be kell vallanom, hogy transznemű vagyok.
Tavaly a könyvtárba mentem olvasójegyet váltani a diákigazolványommal. Addigra már négy éve csak hivatalos ügyekre használtam a jogi nevemet. Odaadtam a diákomat, nem reagált rá semmit. Megadtam az e-mail címemet, azon már a választott nevem van. Elsőre mintha arra se reagált volna. Csak amikor az olvasójegyet kezdte el volna írni, kérdezte meg, hogy nem inkább az e-mailcímen lévő nevet írja-e rá? Mondtam, de kérem, az jó lenne.
Régebben ez megkönnyebbülést jelentett volna, hogy milyen rendes velem. De ahogy telnek az évek, csak belefásultam. Szeretnék egy olyan világban élni, ahol nem kell idegenek kedvességére támaszkodnom az emberi méltóságomért.
Transz emberként szinte bármilyen egészségügyi panaszod van, arra fogják, hogy transz vagy
Álmos története
Álmos vagyok, 20 éves transz srác. Tavaly el kellett hagynom a szüleim lakását abuzív és transzfób bánásmód miatt, azóta magamat kell fenntartsam. Két éve vagyok hormonterápián és mindenki férfiként kezel, a barátaimtól kezdve az idegenekig az utcán, senki sem nézi ki belőlem, hogy valaha is nő lettem volna.
Az iskolában is Álmosnak hívott minden tanár. Fiatalkorom óta tudom, hogy fiú vagyok. Ennek ellenére az irataimban még mindig ott áll a női név és nemi jelölő. Két éve nem voltam orvosnál, mert ismerem a magyar egészségügyet és félek, hogy milyen bánásmóddal szembesülnék. Ismerőseimtől horrorsztorikat hallok, hogy transz emberként szinte bármilyen egészségügyi panaszod van, azt automatikusan arra fogják, hogy transz vagy. Mindenáron megpróbálnak meggyőzni arról, hogy minden problémádért a tesztoszteron felelős. Legyen szó migrénről, fülfájásról vagy bármilyen más panaszról, szerintük vagy a hormonterápia az oka, vagy valójában nincs is valódi egészségügyi problémád: csak a transzságot, mint állítólagos mentális betegséget tartják a tünetek pszichoszomatikus kiváltójának.
A munkahelyemen is az okmányaimban szereplő nevemen hívnak, ami nemcsak megalázó, de diszkriminációnak is kitesz. Reptéren is sokszor okoz problémát az irataim és a kinézetem közti különbség.
Tíz percig kellett őket győzködnöm, hogy én vagyok rajta
Az érettségi szóbeli vizsgáján, idegen suliban elhagytam a személyimet, amin női név áll. Nem tudtam a testvéremet elküldeni, hogy szerezze vissza, úgyhogy személyesen kellett bemennem. Amikor mondtam, hogy milyen név áll a személyin, az ügyintéző nem hitt nekem, és odahívta a kollégáját. Nekiálltak nézegetni meg faggatni. Rettenetesen kellemetlen volt. Végül sikerült megszereznem a személyit, de tíz percig kellett őket győzködnöm, hogy én vagyok rajta, mert nem igazán akarták elhinni.
„Hölgyem, ez nem a maga személyi igazolványa!"
Szofi története
Történt egy szép estén, hogy a húgommal vacsorázni mentünk autóval. Hazafelé egy rutin közúti ellenőrzés során megállított egy rendőr. Elkérte a személyi igazolványomat, amin a 33. § miatt csak férfi nem és név szerepelhet. A rendőr rám nézett, majd közölte velem: “Hölgyem, ez nem a maga személyi igazolványa.” Itt vette kezdetét egy negyedórás telefonálgatás, várakozás, gondolkodás, hogy ilyenkor mi is a teendő, így a végére inkább felvállaltam, hogy transznemű vagyok. Egy magasra húzott szemöldök után visszakaptam az igazolványom, majd utunkra bocsátott. Ha nem lenne a 33. §, ez az egész nem történik meg, csak egy 2 perces rutinellenőrzés lett volna.
Zsonglőrködni kell a nevekkel
Ervin története
Fél évvel azelőtt, hogy betöltöttem volna a 18-at, meghozták a törvényt. Minden egyes nap nehézséget okoz. Egyetemre járok, ahol a Neptunon és az egyetemi e-mail címemen is a személyi igazolványomon szereplő nevem van. Nem is várható el a tanároktól, hogy a sok száz hallgató közül megjegyezzék, kit hogy szólítsanak, cserébe minden nap kellemetlen kijavítani őket. Látják, hogy Ervin nem szerepel a névsorban, pedig én úgy mutatkoztam be, ezért gyakran magyarázkodnom kell. Munkakeresésnél is nehézséget okoz, például LinkedInen meg sem tudom erősíteni a profilomat, mert ahhoz a nevemnek egyeznie kellene az igazolványon szereplővel. Majd amikor a munkaszerződésre kerülne a sor, és benyögöm, hogy mik a valós adataim, hirtelen átgondolják a jelentkezésemet. Mindig gondolkoznom kell, hogy bizonyos helyen mennyire várják el a hivatalos név megadását, és vajon mekkora gond van belőle, ha nem azt adom meg, hanem ahogy szólítani kell engem. Zsonglőrködni kell a nevekkel helyek között, hol használom az irataimban szereplőt, hol az igazit, mások előtt is kínos helyzetbe hozom magam az eltérésekkel, és még többet kell magyarázkodnom. A saját lakásomon a postaládán is az irataimban lévő nevem szerepel, hiszen a leveleimet arra a névre kapom, és szörnyű minden nap elsétálni mellette.
Emília története
Pálmai Emília vagyok, 31 éves leszek idén, Budapesten lakom már 18 éves korom óta, és egy IT cégnél dolgozom mint tesztmenedzser.
A 33. § ellehetetleníti, hogy önazonosan éljek, mert megakadályozza, hogy a hivatalos irataimban a saját nemem és nevem szerepeljen. Ez rengeteg fájdalmat okoz az életemben. Egy alkalommal a munkahelyem ingyenes egészségügyi szolgáltatást biztosított nekünk. Amikor sorra kerültem, az orvos mindenki előtt az irataimban szereplő nevemen hívott be, nem azon, amit használok. A kollégáim és az egész váró előtt kellett felállnom, és odamennem, hogy elmagyarázzam a helyzetet. Ez nagyon megalázó volt, és teljesen elkerülhető is lett volna.
„Tudom, hogy transz vagy, mert férfiadatok vannak itt, de hogy vannak ekkora melleid?"
Eszter története
Egy átlagos 22 éves lány vagyok. Önfenntartó életet élek a bérlakásomban, dolgozom, egyetemen tanulok. Szabadidőmben sokat olvasok, horgolok, vagy a barátaimmal, párommal töltöm az időt. Néha sportolok, és a koncerteket, mozizást sem vetem meg. Látszólag egy teljesen átlagos, mindennapi életet élek, ugyanakkor van valami, ami miatt ez a látszat hamar, és nagyon könnyen szétfoszolhat. Transznemű nő vagyok.
A születési nevem nem Eszter. Az orvosi tranzíciómat (átalakulásomat) 19 évesen kezdtem el, teljesen önerőből. Egész életemben tudtam, hogy más vagyok, 19 évesen orvosról-orvosra jártam, hogy megkaphassam a szükséges diagnózisokat, hivatalos dokumentumokat. Bár rákerült az orvosi véleményeimre, hogy a szakorvosnak, pszichiáternek, klinikai szakpszichológusnak nincs ellenvetése, sőt, támogatja a jogi nem- és névváltásomat, ezt kis hazánkban a 2020. május 29-én hatályba lépett 2020. évi XXX. törvény 33. §-a ellehetetleníti. A szóban forgó paragrafus tiltja a nem jogi elismerését, vagyis hogy egy transznemű ember kérhesse, hogy irataiban a nemi identitásának megfelelő nem és név szerepeljen.
Amikor ezt 17 évesen meghallottam, napokig sírtam. 17 évesen, bár tudtam jól, hogy én nem akarok a születési nevem, nemem szerint élni, még nem voltam elég idős, hogy bármi hasonlót kérvényezhessek. Mikor eljutottam oda, hogy ezt megtegyem, már vasmarokkal tiltva volt ez az intézkedés számomra. Tehát jelenleg egy teljesen átlagos lány vagyok, férfi névvel, és férfi jelöléssel a személyi igazolványomon. Továbbá, minden egyes fontos iratomon, ami hozzám kapcsolódik. Lakcímkártya, adókártya, bankszámlaszám, iskolai végzettségek, nyelvvizsgáim. Fontos, elengedhetetlen dokumentumok.
Amikor megszereztem a szükséges papírokat, és elindultam az orvosi tranzíció útján hormonkezeléssel. Azt a "kiskaput" alkalmaztam a teljes megszégyenítés egy minimális elkerüléséhez, hogy felvettem egy "nőies férfinevet", amit senki sem ismer, és első hallásra, főleg úgy, hogy egy nő van a névhez társítva, arra asszociálnak, hogy ez egy női név. Viszont nem az. És ez egy egyszerű Google kereséssel kideríthető. Főleg, mivel egy ritka név, amit nem hall gyakran az ember, ezért eluralkodik rajta a kíváncsiság, és megnézi.
Mindenhol, ahol csak tudok, Eszterként mutatkozom be. Az emberek nem kérdőjelezik meg, elvégre egy teljesen hétköznapi lányt látnak maguk előtt. Viszont, a tény, hogy nem ez a nevem, borzalmasan korlátoz sok-sok helyen, és hatalmas rettegést vált ki belőlem, aminek elkerülése érdekében körülményes, kiskapus megoldásokra kényszerülök.
Minden egyes egyetemi órán gyomorgörccsel ülök be a padba. Ha lesz névsorolvasás, akkor egy férfinévre kell azt mondanom, hogy "Jelen!", mintha egyetértenék vele, hogy "Igen, ez az én nevem, így hívnak!". Pedig nem. Minden hivatalos emailt egy olyan névvel írok alá, ami nem az én nevem, csak egy menekülés a még nagyobb megaláztatás ellen. Itt is fennáll a lebukás veszélye, főleg egy olyan környezetben, mint az email, ahol nem tudnak arcot társítani az emberek a név mellé. Már egy olyan teljesen hétköznapi dologtól is verejtékezem, mint a személyi igazolvány odaadása a boltban, vagy a buszon, vonaton az ellenőrnek. Ha olyan alkalmazást, vagy szolgáltatást kell igénybe vennem, ahol személyi igazolvány számmal együtt kell megadni a nevemet, sokszor inkább igénybe sem veszem azt. Legyen az egy rendezvény, vagy szállásfoglalás egy nyaraláshoz.
Egy olyan szimpla dolog, mint a banki átutalás egy barátnak, vagy utalás fogadása egy baráttól is olyan, amit én nem vagyok hajlandó megtenni. Miért? Mert a bank írja, hogy ki a kezdeményezett, mi a neve. Az nem az én nevem.
Nem egyszer fordult elő velem hivatalokban, hogy az ügyintéző egészen addig viselkedett velem természetesen, amíg meg nem látta az irataimat. Az egyik legdurvább, illetve legbecsmérlőbb eset akkor történt, amikor az igazolványomat elvéve az ügyintéző csak fel-le nézegetett, éreztem, hogy méreget a szemével. Egyszer csak rám nézett: „Tudom, hogy transz vagy, mert férfiadatok vannak itt, de hogy vannak ekkora melleid? Természetesnek tűnnek. HOGY?" Rettenetesen megalázva éreztem magam. Egy vadidegen, nálam majdnem háromszor olyan idős ember, ráadásul egy hivatali dolgozó az ügyintézésünk kellős közepén a mellemről kezd el kérdezni engem, szimplán azért, mert látta, hogy mi szerepel az igazolványomon. Ha az identitásomnak megfelelően női adatok szerepeltek volna rajta, bele sem gondolt volna az ügyintéző, hogy mi lehet a helyzet velem, és biztos, hogy nem kezdte volna el a mellkasomat firtatni, mintha valami érdekes kiállítás lennék, nem egy élő ember. Ott az emberi méltóságomtól teljesen megfosztva éreztem magam.
A rettegés átszövi a mindennapjaim, valahányszor olyan helyzet közelébe kerülök, hogy a papírokon szereplő nevemet kell használnom, vagy megmutatnom egy dokumentumot, amin az szerepel. Mások számára teljesen átlagos, hétköznapi, mindennapi helyzetek.
Mindez a 2020. május 29-én hatályba lépett a 2020. évi XXX. törvény 33.§-a miatt. A jogi nem- és névváltás teljes tilalma miatt.
Nagyon-nagyon sokáig a külföldre menekülést fontolgattam. Nagyon szeretem hazánkat, Magyarországot. Ezektől eltekintve csodálom országunkat, és a magyarokat. Fájó szívvel gondoltam arra a lehetőségre, hogy menekülnöm kellene a saját hazámból. Minden, őszintén, minden reményem a 2026. április 12-i országgyűlési választásokban, és a Tisza Pártban volt, és van is. Hiszem, hogy a Háttér Társaság segítségével engem is megillet egy tisztességes, rettegés és diszkrimináció nélküli élet ebben az országban.
Követeljük, hogy töröljék el a 33-ast!
Csatlakozz a petícióhoz!
Nikolett története
Molnár Nikolett vagyok, 45 éves transznemű. Mezőkövesdről származom, és jelenleg Maglódon lakom, a családommal és három kisfiammal.
Úgy gondolom, hogy a 21. században nonszensz, hogy egy felnőtt ember nem döntheti el, hogy milyen néven szólítsák.
Például amikor csomagot rendeltem, és szándékosan automatába kértem a csomagot, ám a postás a mellette lévő postahivatalba adta le végül. Ott jött egy magyarázkodás, elmenőben még azt hozzátette, hogy legközelebb a személyimben szereplő névre rendeljem a csomagot, mert egyébként nem adhatná nekem ki.
Egy másik ilyen eset, amikor az orvosi váróban laborvizsgálatra vártam, és az asszisztens mindenkit név szerint szólított. Hát, én is meghallottam a saját személyi igazolványban szereplő nevemet. Felálltam, odalibbentem egy hosszú vírágmintás ruhában, de nem engedett be, hanem helyette fennhangon számonkérte rajtam, hogy de hát ez egy férfié, és mutatta az igazolványomat. Ott kellett megmagyaráznom mindenki előtt, hogy de az az enyém, hozzám tartozik.
Ami igazán fáj, és amivel nehéz együtt élnem, az talán az, hogy folyamatosan észben kell tartanom azt, hogy hol, milyen nevet használhatok. Úgy gondolom, hogy a hivatalos, jogi fontos dolgokban olyan, mint hogyha nem ismernék el a valódi énemet, és ez borzasztó.
Nagyon fontos lenne, hogy töröljék a 33-ast, mert máshogy nem tudnék nyugodtan orvosként dolgozni
Egy évvel a 33. § előtt kezdtem a hormonterápiát, hamar eljutottam oda, hogy ne látszódjon rajtam, hogy transz vagyok. Az egyetemen is jól fogadták az évfolyamtársaim a dolgot, a vizsgákon sem volt gond. Viszont akkor sem engedélyezték már a nem jogi elismerését, így először szerettem volna felvenni egy nem ismert keresztnevet, amivel nem néznek majd ki talán a leendő munkahelyemen. A névváltoztatás megtörtént, de mivel fél évem volt az államvizsgáig, nem foglalkoztam a kérelem beadásával, mondván majd az egyetem után, hiszen úgysem fogadják el. Sajnos jött a 33. §, így lecsúsztam az egészről. Frissen végzett orvosként a COVID járvány alatt nem nagyon volt mit tenni, el kellett kezdenem munkát keresni, a külföldre költözés pedig családi okok miatt nem jött szóba. Azt a stratégiát választottam, hogy ha jól zajlik az interjú, csak akkor mondom el, hogy gond van az irataimmal, ha fel akarnak venni, hogy ne ez alapján ítéljenek meg.
Jelentkeztem egy helyre, ahol az osztályvezető főorvos egyszerre nagyon elítélte a létezésemet, és jó keresztényhez méltóan szeretett is volna segíteni. A közbenjárásával felvett a kórház, de kikötötte, hogy én ezzel a viselkedésemmel nem vagyok jobb másoknál, nem fogok előnyhöz jutni, húzzam meg magam, tilos erről bárkivel beszélnem.
Az persze rendben volt, hogy a kollégáim egy része a kormánypropaganda miatt megjelent transzfób könyvet olvasták az orrom előtt és beszélték ki. Ez és egyéb okok miatt pár év után felmondtam, jelentkeztem egy olyan intézménybe, amiről tudtam, hogy az érdeklődési területemhez nagyon passzol. Ezt az intézményt pont az irataim miatt kerültem, mert a jövőben ezen a területen szerettem volna elhelyezkedni, s nem akartam kockáztatni, hogy a papírjaim miatt soha ne vegyenek fel oda (egy ilyen kórház van az egész országban). De végül hirtelen lelkesedésből beadtam az önéletrajzomat.
Kár volt. Az interjú és próbanap végén vártak volna, de mikor megtudta az osztályvezető, hogy transz vagyok, akkor türelmi időt kért, majd telefonon elmondta, hogy túl sok ott a férfi, hipermaszkulin a szakma, úgyis kitudódik, bomlasztanám ezáltal a közösséget, s sajnos ezzel az egésszel ő nem is ért egyet, a vezetőség sem (hozzátenném, hogy melegek és leszbikusok szép számmal dolgoznak ott). Egy e-mailben elmagyaráztam neki írásban is, mi az a transzneműség és miért nem oké az, amit csinált, megköszönte a reagálást, de ennyiben maradtunk.
Két másik kórházba jelentkeztem ezután, az egyikben megbízott osztályvezető volt, aki nem akarta vállalni a továbbiakban a munkát, ott csak a HR-nek mondtam el, normálisak voltak, titoktartást ígértek, így gond nélkül felvettek volna, de végül nem azt a kórházat választottam, hanem amelyiknek az osztályvezetője elfogadónak bizonyult. Sajnos ott is rendszeresek a “ki minek érzi magát, a mai világban sosem tudni” “viccek”, de még talán vállalható mennyiségben. Szakmailag viszont nem volt jó döntés a munkahelyváltás, és sajnos a belpolitikai dolgok miatt sokan fel is mondtak, így rengeteg plusz munka szakadt a nyakunkba, egy ponton én is a felmondást fontolgattam, és néha fontolgatom még most is.
De nem szeretnék még több kórházban így bemutatkozni. Pletykaszinten biztosan sokan tudnak rólam, de ha meglennének az irataim, akkor nem hiszem, hogy érne ilyen szintű diszkrimináció, az egészségügyben amúgy is mindenkiről mindent pletykálnak sajnos. Lassan szakvizsgázom is, és az, hogy ott is iratokat kell majd mutatnom, még egy plusz stresszfaktor ebben az amúgy is kifejezetten stresszes időszakban. Nagyon fontos lenne számomra, hogy töröljék a 33. §-t, mert más módon nem hiszem, hogy nyugodtan tudnék orvosként dolgozni Magyarországon. Végezetül hozzátenném, hogy nem én vagyok az egyetlen transznemű orvos az országban, sokakról nem tudják, hogy azok, mert megvannak a papírjaik, sokan pedig pont a 33. § miatt az egyetem után külföldre költöztek. Nem egy egyedi eset vagyok: bár a transz emberek nincsenek sokan, de mindenféle munkakörben megtalálhatók, a munkájukat pedig ugyanúgy el tudják látni, mint a cisznemű munkatársaik. A 33. § törlése csak segítene az érintetteknek, hogy ténylegesen ki tudják magukból hozni a legtöbbet.
Úgy gondolom, erre nem gondolnak a miniszterek
Lukács története
Akárhányszor elő kell vennem a személyim, összeszorul a torkom. Félek utazni, mert mi van, ha valaki azt hiszi, meghamisítottam az okmányaimat? Márciusban lejárt az útlevelem, azóta is próbálom összeszedni a bátorságot, hogy bemenjek a konzulátusra. Mi lesz majd, amikor már 5-10 éve leszek hormonterápián? Egyáltalán elfogadják a bankban az okmányaimat vagy nem is tudok pénzt kivenni?
Úgy gondolom, erre nem gondolnak a miniszterek, vagy akik igen, örülnek, hogy mások életét ellehetetlenítik. Az orvosokról meg ne is beszéljünk. Szerintem transzként orvoshoz menni még helyes papírokkal is kellemetlen.
Csak feltételezni tudom, mennyivel jobb a helyzetem, mint azoknak a transzneműeknek, akik Magyarországon laknak. Nekem legalább van szexológusom és a családom, párom, barátaim, munkatársaim is megértőek. Ha változnak a törvények, lehet, hogy hazaköltöznék, de ahogy most állnak a dolgok, még egy teljes hét is túl soknak tűnik Budapesten.
Nem én kaptam a saját diplomámat, hanem valaki, akit nem is ismerek
Valentin története
21 éves transznemű férfi vagyok. Egészen kiskorom óta tudtam, éreztem, hogy fiú vagyok, még azelőtt, hogy azt szavakkal is meg tudtam volna fogalmazni.
Amikor 2020-ban elfogadták a 33. §-t, 16 éves voltam. Már sok évvel előtte terveztem nevet változtatni a 18. születésnapomon, de ezek után ezt nem tudtam megvalósítani. Megmaradt a régi lánynév, amelyet születésemkor aggattak rám, minden okmányomon, papíromon, minden beszélgetésben. Úgy éreztem, összetört bennem valami, amit még azóta sem tudtam teljesen összeragasztani.
Pár napja diplomáztam le. A diplomaosztón a régi nevemmel hívtak fel a színpadra. A dékán mosolyogva gratulált, miközben kezet ráztunk, és a régi nevemen szólított. Mikor kinyitottam a diplomám és megláttam benne a volt nevemet, úgy éreztem, elsírom magamat a terem közepén, több száz ember előtt. A szavak, a papírok nem nekem szóltak. Nem én kaptam a saját diplomámat, hanem valaki, akit nem is ismerek. Valaki más kapta meg az elismerést, az elfogadást és a szeretetet, ami ezért járt. Borzasztó érzés volt.
Félek attól, hogy ez örökre így marad, hogy soha, semmi sem lesz igazán az enyém. Hogy attól a perctől amikor megszülettem, addig a percig amíg meghalok, el kell tűrnöm, hogy nekem nem jár az az emberség, az a tisztelet, az a megbecsülés, hogy a saját nevemen szólítsanak. Félek, hogy mikor öregkoromban visszaemlékezek az életemre, úgy fogom érezni, hogy nem éltem azt, hanem csak próbáltam túlélni.
Olyan érzés így élni, mint egy aknamezőn átkelni
A születésemkor hiányos adatokból megállapított nemem nekem soha nem volt természetes, és ez keltette azt a tudatalatti legmélyéről jövő, mindent átható, szavakkal leírhatatlan érzést, ami olyan, mintha minden el lenne hangolódva valahogy.
A sok vívódás, félelem és iszonyatos lelki teher mindenre rátelepedve kiölte belőlem az életkedvet. Végül mindent feltettem az összhangra, amit előtte soha nem éltem meg.
Elfogadtam a játékszabályokat, beadtam a megfelelő kérelmet, kemény munka árán eljutottam oda, hogy kilépjek a világ elé valódi önmagamként. Leírhatatlanul csodálatos érzés volt. Minden elkezdett természetesen működni, az emberek látták, hogy itt egy vidám lány, még a legkeményebb időszakokon is átsütött, hogy örülök, hogy élek.
Új irataim nem lettek, a sok munka arra volt jó, hogy esélytelen legyen igazolni magam. Előfordult, hogy ügyfélszolgálaton megtagadták a segítségnyújtást, hogy nem adták ki a gyógyszereimet, nem adták oda a csomagomat, nem adhattam le hulladékot, nem tudtam átírni közműveket, nem akarták megtéríteni a káromat, nem tudtam szavazni országgyűlési választáson.
Ezek csak kiragadott példák abból a nagyjából 150 hasonló dokumentált esetből, amit az utóbbi években kellett átélnem, és hosszas, kellemetlen magyarázkodás árán oldódtak csak meg.
Olyan érzés így élni, mint egy aknamezőn átkelni, az erőm pedig vészesen fogy.
Minden olyan helyzet stresszt okoz, amikor igazolnom kell magam
A 33. § miatt a hivatalos irataimban szereplő név és nem nem egyezik azzal, aki vagyok. Emiatt szinte minden olyan helyzet stresszt okoz, amikor igazolnom kell magam, például ügyintézéskor, egészségügyi ellátás során, állásinterjún stb... Újra és újra magyarázkodnom kell, gyakran értetlenkedéssel, kellemetlen kérdésekkel vagy megalázó megjegyzésekkel találkozom, ami nagyon megnehezíti az életemet.
Ez nem csupán kényelmetlenség. Folyamatos szorongást jelent, mert soha nem tudhatom, mikor kerülök újra olyan helyzetbe, ahol a személyazonosságomat megkérdőjelezik. Ahelyett, hogy a munkámra, a tanulmányaimra vagy a mindennapi életemre koncentrálhatnék, rendszeresen attól kell tartanom, hogy egy egyszerű ügyintézés megalázó élménnyé válik.
Úgy gondolom hogy mindenkinek joga van ahhoz, hogy a hivatalos iratai a valós identitását tükrözzék. A 33. § ezt a lehetőséget elveszi, és felesleges szenvedést okoz olyan embereknek, akik csak méltósággal és biztonságban szeretnének élni.
Alíz története
Lukács Alíz vagyok, 19 éves, Borsod megyéből származom, ahol most fejeztem be a középiskolát, és pedagógiai asszisztens lettem.
A 33. § számtalan megalázó helyzetet okoz az életemben. Ezek közül az egyik legmeghatározóbb, hogy református iskolába jártam, ahol megkezdtem a tranzíciómat. Az iskola rendszerében a hivatalos nemem és nevem szerepelt, amit nem lehetett megváltoztatni. Emiatt az óvodai szakmai gyakorlatom megkezdése előtt megfenyegettek, hogy ha bárki panaszt tesz az identitásom miatt, akkor nem fejezhetem be sem a gyakorlatomat, sem az iskolát.
Szeretném felvenni a vőlegényem vezetéknevét
„-né” végződéssel
Van egy élettársam, egy transz férfi. Van egy gyermekünk, egy 2 éves kislány. Szeretnénk végre összeházasodni. Szeretnénk, hogy normális férfi keresztnévvel élhessen a vőlegényem, és én szeretném felvenni a vezetéknevét „-né” végződéssel. Olyan sok ez?
Remélem, hogy egyszer az lehetek, aki tényleg vagyok
Eliot története
Mivel a hormont elkezdtem egy ideje, egy maximum 16 éves kisfiúnak nézek ki. Így mindig, amikor energiaitalt veszek, elkérik a személyimet. Többször nem fogadták el, mert "ez a kisfiú biztos nem lehet Tamara", sőt volt olyan eladó, aki elkezdett kiabálni velem, hogy "te vagy Tamara?? TE??". Nagyon megalázóak ezek… Főleg amikor barátok vagy új emberek előtt kell felfednem magam.
Megalázó, amikor orvosnál vagy kórházban szólítanak, és hangosan a Tamarát mondják, aztán minden beteg meglepődve néz rám, hogy ez a fiú válaszolt a névre.
Nagyon remélem, hogy egyszer az lehetek, aki tényleg vagyok.
Nem a kortársaimhoz képest érzem magam lemaradva, hanem ahhoz az emberhez képest, aki lehettem volna
Ott vannak a mindennapi megalázó helyzetek. Amikor az orvos a váróban egy női nevet kiált, miközben mindenki egy férfit lát. Amikor a kalauz percekig vizsgálja a diákigazolványomat. Amikor albérletet keresek, és már az első üzenetben el kell mondanom egy teljesen idegen embernek, hogy bár férfiként élek, a papírjaimon még mindig női név szerepel. Vagy amikor egy egyszerű nyeremény átvételekor is azon kell aggódnom, elhiszik-e, hogy valóban én vagyok.
De a legnagyobb kárt nem ezek okozták. Hanem az, hogy ez a törvény megtanított félni. Ez a törvény lassan elhitette velem: nekem ennyi jár. Hogy örüljek annak, ami van, ne akarjak többet, mert úgyis falakba ütközöm. Nem azért, mert ne lettem volna rá képes, hanem mert sosem tudhattam, ki lesz elfogadó, és ki az, aki egy név vagy egy személyi miatt már az első pillanatban elutasít. Ez a bizonytalanság állandó szorongássá vált.
Egyszerű családból származom, keményen tanultam, két képzést elvégeztem, az egyetem mellett végig dolgoztam, és ma is stabil munkahelyem van. Mégis úgy érzem, sosem tudtam igazán kibontakozni. Pedig képes lettem volna rá, de ez a törvény folyamatosan emlékeztetett arra, hogy számomra mindig lesz egy láthatatlan plafon. 28 éves vagyok. Nem a kortársaimhoz képest érzem magam lemaradva, hanem ahhoz az emberhez képest, aki lehettem volna, ha az állam nem kényszerít arra, hogy minden egyes nap egy olyan személyazonosságot bizonygassak, ami nem én vagyok.
Azt érzem, hogy egy hiba vagyok a világban, amit el kell törölni, mert ha nem vesznek rólam tudomást, majd szép csendben eltűnök
30-as éveiben járó interszex srác vagyok, a legtöbb ember számára láthatatlan. Ha beszéltek velem, csak egy közvetlen, kedves srácot láthattok, aki a háttérben, csendben küzd a mindennapokkal. Annak a rendszernek az áldozata vagyok, ahol az orvos és a szülők eldöntötték, hogy melyik nembe tartozzak. Annak ellenére, hogy a férfi jegyeim erősebbek voltak már akkor is, a nő mellett döntöttek. Óvodában mondtam ki először, hogy nem az vagyok, akinek szerettek volna, hanem az, akinek érzem magam, és akinek a testével tudok azonosulni. A nevem és a testem kettőssége miatt a szégyen volt az első olyan érzelem, amely beégett a tudatomba, és amely az egész gyerekkoromat végigkísérte. Amikor nagykorú lettem, azt hittem, végre legalább papíron lehetek az, aki. Akkor találkoztam az első kudarcommal.
Akkor még lehetett nemet és nevet változtatni, de nekem már akkor is elutasításban volt részem. Az LMBTQ közösségen belül is kívülállónak éreztem magam. Dühös voltam, mert nem én választottam ezt, nekem ez mindig is egy kényszer volt. Kényszer arra, hogy csak normálisan létezzek. Az elutasítás után sikeres és sikertelen műtétekből állt a további életem, küzdésből, fájdalomból, kudarcokból, majd a kudarcokból újra bízásokból, majd újabb csalódásokból. A 33. § akkor elvette tőlem a létezésem jogát, a reményemet arra, hogy mindannak, amin átmentem, volt értelme. Ezzel a szabályozással azt éreztem, hogy nincs jogom létezni úgy, ahogy mások, hogy egy hiba vagyok a világban, amit el kell törölni, mert ha nem vesznek rólam tudomást, majd szép csendben eltűnök. De tudom, hogy küzdeni akarok magamért, mert nem kiváltságot kérek ezzel, hanem reményt egy normális életre.
Szellemként éltem át a gimis éveimet
16 éves voltam, amikor transzneműként előbújtam, pontosan ugyanakkor, amikor ezt a törvényt meghozták. A létezésem az állítólagos hazám általi legális megtagadása eszméletlen mértékű identitás-zavarodáshoz vezetett, amit idővel csak alkohol és nikotin használatával tudtam kibírni. Szellemként éltem át a gimis éveimet, most 22 éves vagyok, és egyre lehetetlenebbnek érzem visszafojtani a gyűlöletemet az állam felé. Az egész életem előttem állna, de a munkakeresést ellehetetleníti, hogy az arcom és az öltözködésem nem egyezik a nevemmel. Ha magamba nézek, már semmilyen optimizmus, remény vagy a társadalmunkkal szembeni jó gondolat nem maradt bennem. Bár engem cserbenhagyott, amikor szükségem lett volna rá, azt remélem, hogy a jövőben másoknak könnyebb utat fog biztosítani Magyarország.
Mintha egy céltáblát tűznének az ember homloka közepére és csak reménykedhetünk, hogy olyanokkal futunk össze, akik nem élnek a lehetőséggel
Oszkár története
28 éves transz férfi vagyok, aki 1 év tesztoszteron kezelés után nem tudta folytatni a terápiát. Gyakori megaláztatásban van részem a 33. § miatt. A munkakeresés a legidegőrlőbb és legmegalázóbb - amikor meg kell magyarázni, hogy a külsőm és a hangom miért nem egyezik az irataimban szereplő névvel, vagy amikor meg kell érdeklődni, hogy egyáltalán lehetséges-e a munkahelyen, hogy az ember névtábláján vagy e-mailjében a használt és ne az irataiban szereplő neve szerepeljen, és hogy ezt követően fognak-e egyáltalán még foglalkozni velem vagy az első kör után egyenesen a kukában fog landolni a CV-m.
A megaláztatás itt nem ér véget. Mindig zsákbamacska, hogy hogyan fogadják az embert például a bankban, a postán, a boltban, vagy a tömegközlekedésen amikor fel kell mutatnia a személyi igazolványát.
Volt, hogy a postán nem akarták átadni a rendelt csomagom, volt, hogy azt hitték, hogy hamis az igazolványom, sőt, az is megesett már velem, hogy egy kalauz annak ellenére követelte az igazolványomat, hogy egyszer használatos, automatában vett jegyem volt, amelynek a használata nincs semmilyen igazolványszámhoz kötve.
Ez arra kényszeríti az embert, hogy mindenki előtt hangosan felvállalja, hogy az igazolvány valódi, csak ő transznemű. Ilyenkor mindig a vele szemben álló kegyelmén múlik, hogy békénhagyják-e vagy már céltudatosan folytatják a nyilvános megaláztatást és zaklatást. A legnagyobb veszély mégis az, hogy aki hallotta, az nem egy együttérző lélek, hanem egy erőszakos transzfób, aki a következő megállónál fizikálisan bántalmazza, vagy jobb esetben megelégszik verbális bántalmazással.
Ez olyan, mintha egy céltáblát tűznének az ember homloka közepére és csak reménykedhetünk, hogy éppen olyan embertársainkkal futunk össze, akik nem élnek a lehetőséggel, hogy bántsanak. Megalázó, társadalmilag kirekesztő és az életünkre veszélyes. Töröljék a 33. §-t!
A törvény nemcsak az identitásomat tagadta meg, hanem azt is, hogy a tudásomból éljek
A kormány transzfób intézkedései és gyűlöletkeltése miatt elvesztettem a munkámat és évekre ellehetetlenült a szakmai előmenetelem. Pedig könyvelő és közgazdász vagyok, több mint 11 éves vállalati tapasztalattal különböző multicégeknél és a magyar adóhatóságnál. A törvény nemcsak az identitásomat tagadta meg, hanem azt is, hogy a tudásomból éljek, és hogy Magyarországon folytassam a karrieremet.
Emellett iszonyatos anyagi kár ért. A transzellátás is nagyon megnehezedett, ezért menekülnöm kellett az országból – a hazámat vették el tőlem. Az ország elvesztett egy dolgozó, adófizető szakembert, én pedig elvesztettem a helyemet a saját hazámban. Most visszatérek, de ezt a kárt senki sem fogja helyrehozn
Követeljük, hogy töröljék el a 33-ast!
Csatlakozz a petícióhoz!
A „Viszlát uram!" köszönés kíséretében megsemmisülve távoztam
Az én történetem tulajdonképpen csak egy apróság, napi szinten estek meg egy időben velem hasonlók. Ez abból a szempontból volt kiemelkedő, hogy aznap este néztem utána a jogi nem- és névváltoztatás folyamatának, ami után fél évvel ez meg is történt (ez még a 33. § előtt történt). Tesco pénztár, akkoriban még nem érintős meg telefonos, hanem a klasszikus "lehúzós" kártyás fizetés volt a norma, odaadtam a kártyám a pénztárosnak, aki forgatta, nézegette egy darabig, majd közölte, hogy nem fogadhatja el, mert férfinév szerepel rajta. Így evidens, hogy nem az enyém (akkor már jó ideje nőként éltem). Odalépett a biztonsági őr is, végül elővettem a személyi igazolványomat (mindeközben a sor türelmetlenül és "zsiráfnyakkal" figyelte az eseményeket), ami után már elfogadták a bankkártyát. Végül a "Viszlát uram!" köszönés kíséretében megsemmisülve távoztam.
Nemcsak én látom, hogy nem megfelelő nem és név szerepel az irataimon, hanem minden orvos, buszsofőr, ellenőr, kasszás és recepciós
10 év várakozás után tudtam elkezdeni tavaly a hormonterápiát, így már nemcsak én látom, hogy nem megfelelő nem és név szerepel az irataimon, hanem minden orvos, buszsofőr, ellenőr, kasszás és recepciós, a főbérlőm, és minden idegen a kórházak várótermeiben. Nem dönthetem el én, hogy kivel osztom meg közülük az identitásom. Nagyon hálás vagyok, amiért végre el tudtam kezdeni a tranzíciómat, de nem tudok egyszerűen örülni, félek akárhányszor előveszek egy igazolványt vagy bankkártyát.
2024-ben 3 hónapos terápián vettem részt, ahol majdnem az összes szakember végig a születési nevemen hívott, mert úgy érezték, nem vagyok elég maszkulin, és nem tetszett nekik a név, amelyet választottam. Többször mondtak megalázó, az identitásomat semmibe vevő dolgokat rólam más páciensek előtt is. Csak jobban akartam lenni, de ezzel kellett küzdenem minden nap.
Idén fogyatékossági támogatás igénylése közben a születési nevemen kellett szólítanom magam, és a végén majdnem elutasították, amit leadtam, mert a választott nevem szerepelt az aláírásomban. Ezt telefonon közölte velem egy nagyon mérges nő, azt mondta, majd akkor használhatom a nevem, ha a kormány engedélyezi.
A párommal és a barátunkkal mentem haza, amikor a metrón belénk kötött két férfi, fenyegettek minket. Nyilvánvalóan azért minket választottak, mert láthatóan a queer közösséghez tartozunk. Nem elég, hogy traumatizáltak, azóta amiatt is rettegünk a tömegközlekedésen, hogy a születési nevünket kell látnunk a rendőrségi feljelentésben.
Edina története
Interszex állapottal születtem, az eltérő nemi jelleg miatti meg nem értés és bántalmazás végigkísérte az életemet. A születéskor anyakönyvezett nememmel nem tudtam azonosulni, ennek elfogadása sokáig tartott. Felnőttként kezdtem el nőként élni, az átmenet és a beilleszkedés nálam gyorsan ment, mert a testem kevésbé férfiasodott, és eleve nőies adottságokkal rendelkeztem. Magánéletemben boldog vagyok, de ezt ellehetetleníti az elmúlt évek hazai jogi környezete miatti adminisztratív erőszak. Ráadásul az alaptörvény az interszex emberek létezését is tagadja, ami szembemegy a tudományos tényekkel, amit az MTA szakmai állásfoglalása is bizonyít. A látható valóság és az okmányok tartalma közötti ellentmondás miatt az élet minden területén hátrány ér. Nem kapok munkát, az előző munkahelyemről emberileg megalázva bocsátottak el. Az okmányok nem azonosítanak, hanem megbélyegeznek.