További történetek

A 33 történet csak a töredéke annak, amennyit kaptunk a transznemű közösségtől. 
És még azok is csak töredéke annak, amelyek nap mi ​ nt nap megtörténnek velük.

Ha téged is érint a 33.§ és szívesen megosztanád történetedet, küldd be nekünk szövegesen 
vagy egy videóban!





Beküldöm 

Fáj, hogy pusztán politikai okokból nem lehet családunk  

A menyasszonyommal 5 éve vagyunk együtt, aki nem tudja átíratni az iratait, ezért jogilag azonos neműek vagyunk. Fáj, hogy pusztán politikai okokból nem lehet családunk. Egy puszta idióta, szűnni nem akaró meggyőződés ez, még anyagi haszna sincs a politikusoknak abból, hogy tönkreteszik az életünket. Ez a törvény áll egyedül útjába annak, hogy összeházasodhassunk, és gyerekünk lehessen. A biológia lényegtelen, én magam is örökbefogadott gyerek voltam, amivel nem volt soha semmi bajom, egy kedves családban nőttem fel. 


Zephyr története


A 33-as törvénymódosítás folyamatos hatást gyakorol az életemre. Majdnem minden nap gondolok rá minden alkalommal, amikor elő kell vennem az irataimat, ami legalábbis egy nehéz helyzet, de sokszor megalázó vagy veszélyes is tud lenni. A 33-as törvénymódosítás szerintem egy nagyon egyértelmű üzenet volt a kormány részéről, hogy Magyarországon a transznemű állampolgárok nincsenek emberszámba véve.

Én egy pár hónappal a 33-as életbelépése után elköltöztem Magyarországról és azóta egy másik EU-s országban élek, ahol viszont van lehetőség nem és névváltoztatásra, viszont csak itteni állampolgároknak, ami egy hosszú folyamat, de hogy ha sikerül megszereznem az itteni állampolgárságot, akkor meg fogom tudni változtatni a nevemet és a nevemet az irataimban.

Ezt én borzasztóan várom. azzal együtt, ugye annak ellenére, hogy ez azzal jár, hogy fel kell majd adnom a magyar állampolgárságomat, mert itt nem megengedett a kettős állampolgárság. Szerintem ez egy nagyon szomorú helyzet, amiben én arra vagyok kényszerítve, hogy ha én biztonságban és önazonosan szeretnék élni transznemű emberként, akkor meg kell szűnnöm magyarnak lenni.




Visszaadták a személyimet, hogy "ez nem jó, ez nem maga"   

Egy kis faluban mentem el szavazni, ahol miután a szavazatszámláló bizottság tagjai közül többen is megnézték a személyimet, és a nevemet látva visszaadták, hogy "ez nem jó, ez nem maga". Nagyon kellemetlen volt ott állni a többi ember előtt, és hosszasan bizonygatni, hogy bármilyen furcsa is nekik, még mindig az a hivatalos nevem. Senki nem került volna kínos helyzetbe, ha lehetőségem lenne a nevem és nemem megváltoztatására az irataimban.

Az orvos a személyimet látva megkérdezte: "És ő kicsoda? 

Egy sima vérvételen az orvos a személyimet látva megkérdezte: "És ő kicsoda? Mikor érkezik az illető?" Ma már bármikor, amikor elő kell vennem a személyimet, legyen az postai vagy banki ügyintézés, jegyvizsgáló a vonaton vagy orvosi rendelő, azonnal görcsbe rándul a gyomrom.

Ha külföldre jelentkezem egyetemre, ott is majd ez a név fog bekerülni a dokumentumok közé

Már egy éve coming out-oltam iskolán belül, viszont a nevemet az irataimban nem tudtam megváltoztatni, mert arra nincs jogi lehetőségem. Elég kínos, amikor megkapom a bizonyítványomat és a hivatalos, a születési nememhez illeszkedő nevem áll rajta. 

Ha külföldre jelentkezem egyetemre, ott is majd ez a név fog bekerülni a dokumentumok közé, pedig az nem én vagyok. 

Kínos, amikor fel kell mutatnom az igazolványomat bármilyen helyzetben, mert fiúnak nézek ki, de női nevem van. Az emberek nem mondanák meg rólam, hogy transz vagyok, de az, hogy nem változtathatom meg a nevemet, gátolja, hogy passing legyek.

Jogom van a magánéletem ezt a részét nem megosztani minden egyes jegyellenőrrel 

Márton története

Márton vagyok, 18 éves és szeptembertől egyetemista. 14 éves korom óta tudom, hogy transz vagyok, amire valószínűleg előbb is rájöttem volna a megfelelő információk birtokában, vagy támogató környezetben. Nagyjából 15 éves korom óta ténylegesen fiúnak is nézek ki, még úgy is, hogy az orvosi tranzíciót még nem tudtam elkezdeni. Ma már nagyjából nyíltan fiúként/férfiként élek. Amennyire tudok, mivel az irataimban nem ez a név van. Nagyon gyakran nem tudom eldönteni, hogy hol muszáj a hivatalos, születési nevemet használni és hol használhatom a valós nevemet retorzió nélkül. Munkakeresés, tanulás, egészségügyi ellátás, utazás, szóval akárhol, ahol elkérhetnek akármilyen igazolványt, rá vagyok kényszerülve arra, hogy egy másik személlyel megosszam az identitásomnak ezt az érzékeny részét és a születési/hivatalos nevemet használjam, amelyet nem érzek magaménak. Ezzel lehetséges diszkriminációnak teszem ki magamat, ok nélkül. 

Szinte kivétel nélkül mindig magyarázkodnom kell, nem egyszer fordult elő, hogy beszóltak nekem vagy invazív kérdéseket tettek fel a kinézetemmel, feltételezett politikai nézeteimmel, orvosi tranzícíciómmal vagy szexualitásommal kapcsolatban. Úgy gondolom, hogy nem kötelességem ezt elviselni és jogom van a magánéletem ezt a részét nem megosztani minden egyes jegyellenőrrel. Ne tiltsa meg az állam azt, hogy azt a nevet használjam, amelyik tényleg az enyém! Ne kényszerítsen bele egy olyan (nemi) szerepbe, ami napi szinten szenvedést okoz! 

Csak élni szeretnék, nem akarom, hogy az emberek tudják, hogy transznemű vagyok

20 éves transznemű férfi vagyok, pár hete kezdtem a hormonterápiát, de 11 éves korom óta fiúként identifikálok. Borzalmasan sok transzfóbiát tapasztaltam Magyarországon az elmúlt 9 évben, aminek sok oka volt – nem fértem hozzá hormonkezeléshez a korom miatt, sőt, diagnózist is csak ebben az évben véltem biztonságosnak szerezni. Jelenleg félek, hogy a hormonkezelés és jövőbeli melleltávolításom miatt még rosszabb és kínosabb lesz hivatalos helyzeteken keresztülmenni, például amikor a diákigazolványomat, személyimet kell megmutatnoom. Csak élni szeretnék, nem akarom, hogy az emberek tudják, hogy transznemű vagyok.  

Tényleg külföldön kell nevet változtatnom, mert a saját országom gyűlöl? 

Transz fiúként a 33. § számomra nem egy távoli politikai kérdés.

Már az iskolában is éreztem, milyen az, amikor az ember nem lehet önmaga. Még csak nem is nyíltan voltam transz, de mégis, mivel fiúsabb voltam bármelyik lánynál az osztályból, elég gyorsan magyarázkodhattam a megjelenésem miatt mindennap, és persze tanárok és diákok között is terjedt az információ az identitásomról. Ez állandó stresszt jelentett, mert sosem tudtam, mikor kerülök kellemetlen helyzetbe. Most 18 éves vagyok, és jövőre szeretném külföldön elkezdeni a tesztoszteronkezelést. Ennek örülnöm kellene, mégis sokszor inkább a félelem jut eszembe. Mi lesz pár év múlva, amikor már mindenki férfiként lát, de a személyi igazolványomban továbbra is nő fog szerepelni? Tényleg külföldön kell nevet változtatnom, mert a saját országom gyűlöl? Mi történik egy állásinterjún, egy bankban, egy orvosi vizsgálaton vagy bármilyen hivatalos ügyintézésnél, amikor az irataim nem egyeznek azzal, amit az emberek látnak?

Ez a törvény nem ad nagyobb biztonságot senkinek. Nekem csak azt az érzést adja, hogy mindig magyarázkodnom kell majd, és hogy olyan helyzetekbe kerülhetek, amelyeket egyszerűen el lehetne kerülni, ha a törvény lehetővé tenné a nem jogi elismerést.

​ Sóhajtok egy nagyot és bepipálom a férfit 

Hajnalka története

Hajnalka vagyok, 34 éves. 2020 januárjának végén bújtam ki, és az év májusának végén jött a 33. §, így esélyem sem volt a jogi nem- és névváltásra. Szerencsére a törvényes keresztnevem (az első legalábbis) kedves hangzású, szóval nem fáj annyira, de így is rettenetes minden olyan alkalom, amikor le kell írnom az irataimban szernevemet. Főleg az egészet. Például hivatalban, bankban mindig van egy kis intermezzo, ahol az irataimban szereplő adataim és az önazonos megjelenésem közötti ellentét felmerül. Jegyet venni valamire szintúgy macera, amikor ott ülök a gép előtt és bámulok a nemet firtató kérdésre… Majd sóhajtok egy nagyot és bepipálom a férfit. Főleg, hogy most már olyan életet építettem magam köré, ahol önazonosan élhetek és mindenki, akivel gyakran találkozom, nőnek tekint.

Bár a szüleim hozzáállását ez nem fogja megváltoztatni, legalább a törvény mellém állhatna. Illetve mellénk, minden transznemű magyar ember mellé.

Férfit kell megadnom a nemnél, miközben teljesen nőnek nézek ki

Viola  története

Már több, mint 4 éve vagyok hormonterápián. Bár szerencsére kifejezetten passing vagyok (amikor valakinek a környezete nem észleli, hogy transznemű ) , és a választott nevemet tudom gond nélkül használni a hétköznapokban, a papírjaim miatt egyszerűen mindigfstealth van bennem egy gyomorgörcs, mert sosem tudhatom, hogy amikor be kell mutatnom bármilyen hivatalos papírt, vajon érni fog-e atrocitás. Amikor egy felnőttképzésre jelentkezem, vagy a jogosítványt szeretném elkezdeni, be kell mutatnom az irataimat, a diplomát/érettségimet, amelyen még férfinév van, és csak reménykedhetek, hogy aki kezeli ezeket az iratokat, ezt diszkréten teszi. Nem él vele vissza, nem ér miattuk esetleg verbális bántalmazás. Ilyen alkalmakkor egyszerűen rettegek. Amikor tavaly elvesztettem a munkámat (ami nagyon stresszes volt), volt bennem egy plusz aggodalom, hogy majd elő kell bújnom transzneműként az interjú folyamat végén és reménykedhetek, hogy így is felvesznek. Olyan információkat kell megosztanom hivatalos ügyintézéskor, ami csak és kizárólag rám tartozik és senki másra (kivéve az orvosra, ha ez az információ az adott helyzetben számít). 

Még egy sima repülőjegy vásárláskor is azt érzem, hogy meg kell aláznom magamat, mert az irataim szerint kell kitöltenem. Férfit kell megadnom a nemnél, miközben 4 éve hormonon vagyok, és teljesen nőnek nézek ki. Évek óta nőként is élek, még a műtétem is megvolt. Gyomorgörcsöm van minden hivatalos ügyintézésnél.

Emberek vagyunk, többek, mint egy születési címke 

Gabi  története

Transz nő vagyok, jelenleg még nem passing, de elég jó úton tartok, és a saját közvetlen környezetem már nem is használja a 'halott' nevemet. Szeretném, hogy mire az utam során odajutok, ne legyen jogi akadálya annak, hogy a valós énemet élhessem meg. Nem egy hazai sorstársam van, akik már ott vannak, és értelmetlenül nehezíti életüket ez a kegyetlen törvény, ami semmi, de semmi célt nem szolgál. Nemrégiben egy külföldi barátommal is találkoztam, szintén transz, és mesélte, hogy bár a vidéki faluban, ahol él, van transzfóbia, ez a fajta ellehetetlenítő törvény neki is új volt és felháborítja. Egyszerűen ez nem európai értékrend. Emberek vagyunk, többek vagyunk, mint egy születési címke, megérdemeljük, hogy jogilag is megkapjuk az alapvető, minden embernek kijáró méltóságot. 2020 előtt megkaphattuk, ez tényleg a legkevesebb, és semmibe nem kerülő dolog.

Nagyon sokszor visszakérdeznek, hogy ez kinek az igazolványa és kicsoda nekem az illető ​ 

Balázs  története

Valahányszor olyan helyzetbe kerülök, hogy igazolnom kell magamat, rendkívüli módon megaláznak az irataim miatt. Ügyvédnél voltam lakást vásárolni, az ügyvéd hangosan kimondta az irataimban szereplő nevemet többször is, holott látta, hogy egy férfi ül ott. Annyira rosszul voltam, hogy szólni sem mertem érte. Az eladók szintén nem értették nagyon a helyzetet, amikor a papírozásra került a sor. 

Ez nem az első eset volt. Lakáseladásnál is hasonlóan kellemetlen és nagyon megalázó volt az ügyintézés. Most magánellátásban is szembesültem a halott nevem hangos felolvasásával, holott látták és evidens volt, hogy mi a helyzet. Még a magánegészségügyi ellátásban is ez történik. A postára menet szorongás fog el, ha át kell vennem egy levelet. Autóbuszon, amikor fellépett az ellenőr, minden egyes pillanatban az járt a fejemben, hogy most meg fog büntetni, mert valaki másnak az igazolványát akarom használni a bérlethez. Valahányszor igazolnom kell magamat, szorongok, rettegek és teljesen kikészülök. A munkahelyemen ugyan jelenleg elfogadnak, de nyilván tudják a feletteseim és rendkívül kiszolgáltatott helyzetben érzem magamat, ezt gyakran éreztetik is velem. Nem tartanak férfinak. Olyan érzékeny információ van a birtokában rólam a kollégáknak, hogy ezzel bármikor kicsinálhatnak. Mély depresszióval és szorongással küzdök. Utazni, nyaralni nem megyek sehova, mert egy egyszerű szállásfoglalásnál is magyarázkodnom kell. Nagyon sokszor visszakérdeznek, hogy ez kinek az igazolványa és kicsoda nekem az illető, és amikor mondom, hogy én vagyok, nem hiszik el, vagy ledöbbennek az információn. Továbbképzésre, vagy bármi ilyesmire se mernék emiatt jelentkezni. Vidéken élek, nagyon rossz környezetben és élethelyzetben. Életbevágóan fontos lenne, ha nem kellene többet a halott nevemet használnom!

Úgy döntöttem, a hivatalos névváltoztatással megvárom az egyetem végét – hiba volt

Rúna  története

Transznemű nő vagyok, 1997-ben születtem. Körülbelül 2015–2016-ig azt sem tudtam, hogy léteznek transz emberek. Akkor találkoztam a 9GAG-en egy transz nőt gúnyoló mémmel, ami elvezetett egy barátomhoz, aki transz, és neki köszönhetően értettem meg, hogy a tranzíció jóval többet jelent a feltűnő műtéteknél vagy a „nőnek öltözött férfiakról” alkotott sztereotípiáknál.

2018. december 6-án, az előírt pszichológiai és orvosi vizsgálatok után elkezdtem a hormonterápiát. Úgy döntöttem, a hivatalos névváltoztatással megvárom az egyetem végét – ez hiba volt, mert 2020 májusában a 33. § ellehetetlenítette a nem- és névváltoztatást.

Ennek szinte azonnal megéreztem a következményeit: egy társszerzőként jegyzett tudományos publikációmat a valódi nevem helyett „Kovács R. D.” monogrammal kellett megjelentetnem, mivel hivatalosan csak az állam által nyilvántartott férfinevemet használhattam. 

A diploma megszerzése után – úgy, hogy több országos kémiaversenyen is az első tíz között végeztem, második szerzője voltam egy tudományos publikációnak, és az ELTE-n, illetve a Petrikben is szereztem végzettséget – mégsem sikerült vegyészként elhelyezkednem. Az önéletrajzommal, a motivációs levelemmel, sőt még a telefonos interjúkkal is gond nélkül továbbjutottam, de amint a munkáltatók szembesültek azzal, hogy nő vagyok, miközben a hivatalos nevem férfinév, rögtön érezhetővé vált a zavaruk – vagy akár az undoruk.

Végül csak egy olyan cégnél sikerült munkát találnom, amelynek kifejezetten transzbarát szabályzata volt. Így aztán, miután egy évtizeden át arra készültem, hogy vegyész legyek, végül pénzügyi bűncselekmények felderítésével kezdtem foglalkozni. Mindezek mellett rendszeresen előfordult az is, hogy a jegyellenőrök gyanakodva kérdezgették, valóban az enyém-e a diákigazolványom, illetve egyáltalán jogosult vagyok-e a diákkedvezményre. 

Régen barátságok szakadtak meg, mert azt mondták őrült vagyok

Sándor  története

Női testbe születve nagyon, de nagyon sok bántás ért életem során azért, mert nem érződtem elég lánynak, vagy valami fura volt bennem. Általánosban és oviban is nehezen barátkoztam emiatt, mert "más" voltam, vagyis annak érződtem, akkor még semmit sem belegondolva. Akkoriban nem éreztem magam elég nőnek, inkább úgy, mint valami a férfi és a nő közt. Anyám nem engedte levágatni a hajam, mert "ettől leszek nő". Gyűlöltem minden pillanatát. 2022-ben végre rövidebbre vágathattam, majd elkezdtem kísérletezni a nememmel, ahogy prezentálom magam. Voltam nem-bináris, genderfluid korszakomban hyperfeminin, maszkulin (több-kevesebb sikerrel), majd 2023. június 29-én rájöttem a legjobb barátom segítségével, hogy transz férfi vagyok. 

Azóta szerencsére bele tudok olvadni a környezetembe férfiként, viszont a mindennapi életemet megnehezíti ez az egész. A családom nem hív a választott – helyes – nevemen és nem ismeri el a nemi identitásom szerinti nememet, mert "nem ez van a személyimben" és "nem így születtem", ehhez szoktak hozzá, meg "majd kinövöm". Annak ellenére, hogy beilleszkedem a férfiak közé, a hangomat nem merem hallatni, mert elárul. Így a férfimosdóba is némán megyek be, amikor éppen nem kell beszélnem a pénz szedő nénivel, mert furcsán néz. Korombeliek és barátaim, ismerőseim mind tudják és most már támogatnak, de régen barátságok szakadtak meg, mert azt mondták őrült vagyok. 

Ameddig a papírjaimban nem ez szerepel, addig mindig csak a "fura lány" maradok 

Tizenévesen jöttem rá, hogy transznemű vagyok. Akkoriban még inkább a tomboy irányzatok ( olyan lány vagy fiatal nő, akinek a viselkedése, öltözködése vagy érdeklődési köre fiús vagy férfias ) voltak elterjedtek, így a legtöbben elhessegették az érzéseimet azzal, hogy "fiús lánynak lenni nem bűn", és csak félek megmutatni önmagam a világnak. Akkoriban hittem nekik, és el is nyomtam azt a feszítő érzést a mellkasomban, hogy nem csupán egy "tomboy" vagyok. Ez viszont évekkel később is megmaradt, és erősödött bennem, így a tranzíció mellett döntöttem. Szabadnak éreztem magamat, hiszen végre előbújtam, felvállaltam önmagam. Voltak és vannak, akik támogatnak ebben, viszont a legtöbbször akadályba ütközöm amiatt, mert nem vesznek komolyan. Hiába mutatkozom be a választott nevemen, hiába öltözködöm és viselkedem a nemi identitásom szerint, ameddig a papírjaimban nem ez szerepel, és orvosilag nem tudok tranzícionálni, addig mindig csak a "fura lány" maradok.